Május elseje Ausztriában is a munka ünnepe, de ne legyünk álszentek, mondjuk ki, hogy labancék sem szeretnek annyira dolgozni, hanem inkább tartanak egy munka nélküli ünnepnapot. Sőt, nekik létezik egy olyan kifejezésük is, hogy Fenstertag (akkor is otthon vannak, pont mint mi), ami az ünnepnap és a hétvége közötti péntek (v. hétfő), hogy véletlenül se kelljen olyankor se melózniuk. Na, de nem akarok cinikus lenni, teljesen meg tudom érteni őket :) (a főnököm remélhetőleg nem olvassa a blogot)
Már nem is tudom, hanyadszorra áldoztuk fel az otthoni majálisozásunk minden esélyét a Bad Blumau-i félmaraton oltárán, de az az átkozott indulással járó fürdőbelépő túl jelentős vonzerő számunkra, így újra, már megint, sokadszorra, más választásom nem lévén, kénytelen voltam futni is miatta :)
Néhány napja még a dimbes-dombos kanizsai félmaratonon futottam, de nem is az, hanem a keddi 200m-es résztávos edzésem nyomta rá a bélyegét a mai teljesítményemre. Az valami olyan keservesen ment, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül ott kellett volna hagynom a rekortánt a fenébe és akkor ma friss lábakkal állhattam volna a rajthoz. De nem, nekem ez kellett. Helyezésben kihoztam a maxot, de az időm a könnyen felejthető kategóriát súrolja.
A férfimezőny 163 futót számlált, míg a hőmérő 20 fokot mutatott árnyékban. Itt korábban ennél jóval embertelenebb körülményeket szokhattunk meg, de azért az egyik tűzcsap tartalmát ezúttal is ránk küldték a helyi tűzoltók minden etap közepén (a verseny 4 db. 5,2km-es körből állt), biztos, ami biztos.
A rajt után előnyösebb lett volna inkább jótékonyan lehunyni a szemem (hisz úgyis betéve ismerem már a pályát), mert teljesen úgy tűnt, hogy a fél mezőny gyorsabb nálam: nők, kislányok, öregek, betegek és bénák egyaránt előttem tempóztak. Egyetlen vigaszom az lehetett, hogy tudtam, az 5 és 10km-esek is együtt indultak velünk, hátha pont mindenki olyat fut. Gondoltam, kivárom az első 2 kört, akkor majd kitisztul a mezőny, no és a fejem is, mert ezt azért nehezen dolgoztam fel.
Féltávnál a szpíker (és a sportszakmai némettudásom) nagy szolgálatot tett nekem: megértettem valahogy, hogy az alig 100m-re előttem futó Fábrics Gabi a harmadik helyen áll, így könnyen kiszámoltam, hogy ötödik lennék, ha akkor beküldenék a biztonsági autót és szépen lefújnák az egészet. Mondtam is magamnak, hogy ha már látom, ahogy ott fut a bronzérem, miért ne próbáljak meg felfutni a gyümölcskosárért? (erről majd később)
A negyedik, abszolút hazai pályán versenyző Klaus Peindl-t egy lankás emelkedő tetején hamar be is fogtam, aztán – igaz kilométerekbe telt,de – Gábor is meglett (úgy értem, hogy megelőztem :) ). Itt kissé felelőtlenül be is mutattam a kamerába az újdonsült helyezésemet, hisz ha ezek után fejre állok és végül az elsősegély-személyzet úgy támogat be a célba, ez a kép bizony igencsak nevetségesnek hatna most:
Bár nem éreztem azt a megmagyarázhatatlanul felhőtlen, adrenalinfröccsös elégedettséget, ami egy könnyed futással ilyenkor elméletileg járna, végül mégsem dobtam le a vasmacskát. A sok lekörözött futó szimpatikusan bíztatott és egyben meg is erősítették a harmadik helyemet („dritte plácc, jávoll!”). Innen is köszönöm a sok Dieternek, Wolfgangnak, Siegfriednek és Kurtnak, nélkülük most nem lennék ugyanaz az ember :)
Na, de nem viccelem el a dolgot, valahogy egy 1:19:12-t kipréseltem magamból, bár korcsoportomat sikerült megnyernem (M30), ez cseppet sem vígasztalt.
Utána Józsa Tomi egyesületi társam elé nagyon könnyű tempóban, de még a rajtszámommal elkocogtam levezetésképpen, akkor jöttem rá, hogy a lassabb futók a pálya széléről mennyivel nagyobb bíztatást kapnak a nézőktől, valószínűleg mindenki azt feltételezte, milyen keserves érzések mentén futhatok, ha mindössze így haladok :)
Nincs se tanulság, se összefoglalás, se konklúzió, csak a fürdőbelépő és a monumentális gyümölcskosár, ezért mentünk, így boldogságom határtalan. Tudom, ez most szánalmasan hangzott, de ez van :)
