Elnevezés ide vagy oda, egy dolog jó előre biztosnak látszott: sétaGalopp tutira nem várható. Sőt, már hetekkel előre tudott volt, hogy a hó- és belvízhelyzet miatt idén nem a pályacsúcsot fogjuk ostromolni.
Kb. 12-en vágtunk neki az ismeretlennek – talán csak a szervező Sólyom tudhatta mi vár ránk – közöttük két női futó is! Előbb meggyóntam minden bűnömet a futásra beáldozott viszonylag új cipőmnek (gondoltam, ha Supernova a neve, akkor egy robbanást is ki kell állnia, ahhoz képest nem érheti meglepetés) és indulhattunk is. Nem melegítettem egy percet sem, elég volt nekem a versenytáv önmagában is, egy métert sem akartam önszántamból hozzátenni!
Ahogy az várható volt, Rudolf Tomival haladtam együtt az elején, Tölli Tomi kicsit mögöttünk, aztán a mezőny. Brutál nagy szerencse, hogy épp a hét leghidegebb éjszakájából éledezett a vidék és hiába sütött hétágra a nap, még éppen találtunk kifejezetten fagyott részeket az útvonalon, ami ellenkező esetben jelentősen megnehezítette volna a dolgunkat.
A srácok GPS-einek hála, némi kóválygástól eltekintve, nem tévedtünk el, ezzel egyidőben viszont fokozatosan olvadozott a talaj: volt, hogy poshadt hóban, máskor jégen, aztán meg hirtelen csúszós sár/bokáig érő mocsár kombinációban haladtunk, aztán egyre inkább már csak utóbbiban.
Tölli Tomi kicsit Kustánszeg előtt, 22km környékén szakadt le: aztán a falu előtti frissítésnél még láttuk, ám egy olyan, alig futható részen egyensúlyozott éppen, ahonnan győztünk előtte mi is kikeveredni. Az etető után Rudolf Tomi kicsit ellépett (épp ahol tavaly Hajduska Balázs is), mert nekem le kellett tolnom egy amúgy újfajta gélt elegendő vízzel, ám utolértem 26km magasságában, majd a vaddisznó-kertes résznél (28km) már folyamatosan nőtt az előnyöm.
Viszont csak annyira nyomtam, hogy abból semmi esetre se legyen később „nagy halál”, mert tudtam, hogy borzasztó sok (majdnem a teljes másik fele!) van még hátra, Tamás meg bírja, ez neki bébitáv, nekem meg a maximum. Általában iso-löttyöt töltöttem a flakonomba, a végefelé inkább teát, és összesen két gél is lecsúszott, amikor éppen vízközelbe értem+szőlőcukor hébe-hóba, némi banán.
Míg a táv első harmadában még csak ízelítőt kaptunk a bokáig érő mocsárból, 30 felett már szinte az lett az alap. Ha pedig nem bogáig ért, annyira csúszott az agyagos felülete, hogy a járás is bajos volt rajta (a túrázók is szenvedtek rendesen), nemhogy a futás.
Érdekes módon, izomzatilag semmiféle problémám nem akadt, viszont idegileg elég nehéz volt feldolgozni a körülményeket, emellett a térdem, derekam is éreztem rendesen. Hiába, ez nekem már sok. Mindezek ellenére könnyen meggyőztem magam, hogy haladhatok én akármennyire gyötrelmesen, a többiek éppen ugyanekkorát szívnak majd – ez boldogsággal töltött el:)
Hátranézegettem, de nem láttam senkit, reméltem, hogy Tamás nem sérült meg, csak lemaradt, különben nem lenne az igazi. A Németfalu előtti emelkedőtől (46km) tartottam, de végül is meg lehetett futni, viszont onnan Bödéig (50km) egy merő kínszenvedés volt minden egyes méter: jobbra-balra csúszott ki a lábam, csak úgy cuppogott a sár a talpam alatt, aztán a ligetes részen (ahol csontszáraz időben is pocsolyákban áll a víz) jött el a „kánaán”: állott hó, jeges víz, fagyott sár és kikerülhetetlen mocsár váltogatta egymást, míg nagy sokára beértem a faluba.
Onnan már tudtam, hogy nem lehet gond, és úgy is lett: viszonylag (ma minden relatív módon értendő csak) futásra emlékeztető mozdulatokkal felkapaszkodtam a hegyre és le a célba, ilyesmi lábakkal:
Időm 5:11:10/53.31km (máshol volt a rajt/cél), 5’50”-es átlag, 147es pulzus. Az átlagtempó értelmezhetetlen, annyira szóródott az éppen aktuális talajviszonyok függvényében. Rudolf Tomi 5:35:51-et, Tölli Tomi pedig 5:54:53-at futott, de mindenkinek jár a gratuláció, aki végigért valahogy.
Remélem, hogy a maratoni felkészülésemet nem fogja ez a számomra extra terhelés jelentősebben megtépázni és akkor minden hepi lesz.
+Egy remek video a versenyről: https://www.youtube.com/watch?v=5uCVwpguqw8