Szerencsésnek mondhatom magam, hogy alig egy éven belül sikerült majdnem az összes klasszikus dél-európai országot meglátogatnom, és azokban közel 500km-t futnom. Nem mondanám, hogy akár egyiket is alaposan megismertem, mindenesetre a kezdő benyomásaim alább olvashatók. Sok múlik azon, hogy éppen kis- vagy nagyvárosban, esetleg vidéken szálltunk-e meg, ahhoz mérten tudtam feltérképezni a futási lehetőségeket, futókat és egyéb állatfajtákat.

A metropoliszokkal kezdve Barcelona kívánkozik előre: nagyváros, mégis a földrajzi adottságai miatt egyben egy nagyon változatos környezet is. A sok kilométeres tengerpart "csak a szokásos", viszont emellett legalább 3 kisebb-nagyobb domb helyezkedik el a városban (Montjuic az Olimpiai stadionnal, a Güell Park, és a Tibidabo kissé kijjebb már az 512 méteres magasságával). Ez alapján leginkább Zalaegerszeghez tudnám hasonlítani, ha mondjuk a Földközi-tenger mosná Csács és Bozsok sziklás partjait :) Ami még igazán motiváló, az a rengeteg (ténylegesen) futó, de erről majd később. Januárban kellemes idővel (15-18 fok) és nem elviselhetetlen számú turistával találkoztunk, ami szintén sokat adott a komfortérzethez.

Diadalív

Isztambul. Más világ, más kultúra, brutál hosszú futható tengerpart, viszont a belváros nagy része a nagyszámú embertömeg miatt inkább csak reggel javasolható futáshoz. A külvárosi (nem tengerparti) részek lehetnek ilyen szempontból még opciók, de arra elvétve jártunk. A futók száma messze elmarad Barcelonáétól, igaz, a 15 milliós lakossága és a közel ennyi kóbormacskája már nem annyira.

Háttérben a Bosphorus-híd, de valaki ezt is lesz.rja :)

Lisszabon, Porto: Két tipikus portugál nagyváros, folyó- és (Porto) óceánparttal, utóbbi abszolút kedvenc lett, ahogy kinyílik az óceán a méteres hullámokkal futás közben, majd végig ott is marad, az nagyon hangulatos tud lenni. Amúgy is az egész város megfogott. Lisszabonban viszont találtam kifejezetten gyors futókat is reggel a Tejo mellett, akik kiváló motívációt adtak.

Portói futóútvonal a folyóparton az óceán irányába

Firenze, Padova, La Spezia, Pisa – közepes méretű olasz városok. Padova külvárosiasan ipari jellege szembemegy kockakövei ódon hangulatával, míg Firenzében akár 15km-t is lehet úgy futni, hogy szinte csak az óvárosi részeket keresztezzük (mondjuk jó sokszor), és kora reggel egy Ponte Vecchio-t is belefesthetünk futásunk kulisszái közé. Pisa Arno folyó menti futós töltése árnyas, sík és népszerű sportolási helyszín, míg Spezia tengerpartja elég korán megtelik már a Cinque Terre felé igyekvő turistákkal, de már nélkülük sem könnyű hosszabb nyugisabb értékelhető hosszúságú szakaszokat találni.

Firenze

Belsőtoszkánának leglább két arca van, az egyik a hegyvidékes, sziklás, a másik a tipikus olajfás-dimbesdombos vidék. A települések a középkori arcukat büszkén őrzik, viszont a hegyekben sokszor zsákutcaszerűen végződnek, azaz a lefelé vezető út is ugyanaz lesz, nem mintha ezzel bármi probléma lenne. Az országúti bringázás viszont jóval népszerűbb ezeken a területeken a futáshoz képest, volt alkalmam tekerni is néhányszor, bár nem elégszer.

Casoli a hegyek között

Toszkána, az olasz Zala :)

Trani (Dél-Olaszország), Alghero (Szardínia) – népszerű, mégis kissé kevésbé ismert kisvárosok, főleg erős belső turizmussal, tengerparttal, várral, meg minden hasonló lélekemelő környezeti elemmel. Itt tapasztaltam meg leginkább, hogy nem kevesen (értsd: sokkal többen, mint akik futnak) gyalogolnak futócuccban. Alkalmanként azért bele-belefutnak, hogy aztán újra zenehallgatós üzemmódban sétáljanak tovább. Azt nem sikerült eldöntenem, hogy ez csak a nyári körülményeknek szólt (30 fok körüli hőmérséklet reggel is), vagy permanens jelenség közöttük, én mindenesetre nem csatlakoztam ebben hozzájuk.

Trani

Kos és Ciprus – szigeti hangulattal. Előbbi kifejezetten a német és angol turisták nyaralóövezete, utóbbi városi részeit pedig (ciprusi) oroszok lakják. Meglepő módon Kos-on találkoztam nem kevés reggeli futóval (volt akivel nap mint nap) és ők ténylegesen futottak is, pedig dideregni ott sem kellett reggelente. A kietlenebb dombos részeken (nyugati csücsök) viszont már jóval kevesebben sportoltak, noha fentről a kilátás az azúrkék tengerre igazán lenyűgöző bármely irányban.

Eddig már csak én futottam el

Madeira: trópusi sziget Afrika partjai mellett Marokkó magasságában. Funchalban futottam csak, ahol leginkább meredek utcákkal találkoztam, még az óceánparton is, kihívásokkal teli így majdnem minden méter, viszont az egész sziget nagyon zöld.

Tipikus madeirai partszakasz

Nem mondanám, hogy a fenti helyek bármelyikére ne mennék vissza szívesen bármikor, mégis, ha választanom kellene, akkor Barcelonát és Dél-Olaszország (Toszkán tranzitszállással) vidékies területeit (egy kis belsőciprusi banánültetvényes kitérővel megspékelve) céloznám meg legszívesebben, a bringát sem otthon hagyva.

Roskadozó mandarinliget Cipruson, ami leesik, az már ott is marad

Elvileg Málta és Görögország kontinentális területe maradt ki a szórásból, meglátjuk...

Végül a teljesített km-ek:

Ciprus télen

Írok néhány sort Isztambulról, hátha más is elvetődik oda valamiért, és esetleg sportolna is.

Rinkó Tomitól kaptam egy lehetőséget cipőtesztelésre, amire ezt az aszfaltos futást tartogattam (Kalenji Kiprun Light tesztfutás | Run | Strava): 13km/3'53"/155BPM. A reggeli edzést azért nem szerettem volna, mert megkarcolja egy gébárti kavics a talpát és máris súlyos pénzek bontják le a szarrágás rólam formált mintaszobrának betonkeménységű talapzatát.

Referenciaként a Nike Lunartempo 2-t (192g) és az Asics DS Racer-t (225g) használtam, előbbire vert rá egy fél tökmagnyit a Kiprun Light (190g), de úgy érzem, ha a lábújjkörmeimet minimálisra vágom, ezt a különbséget azzal is meg tudnám nyerni. Bár ez most olyan, mintha az igénytelenségből szeretnék tőkét kovácsolni, így grammnácizmus helyett inkább az érzéseim alapján értékelem a cipőket.

Külcsín: emberi gyarlóság, hogy mindenkinek a sajátja a legszebb meg a legokosabb, de ha úgy veszem, mintha mind saját tulajdon lenne (végülis egy karc választ el tőle), máris könnybe lábad a szemem, hogy különbséget kell tennem közöttük. A Kalenjinek az orra és a fűzője, a Lunartemponak a talpának a külső fele, az Asicsnek pedig a felsőrésze dobogtatja meg legjobban a szívemet. A háromból olyan műalkotás születne, amit a Mona Lisa óta nem látott a világ (de szerencsére talán nem is fog).

Csillapítás: ezt a részt ki is hagyhatnám, mert ez olyan, mintha három kislányom fütykösét kellene értékelnem. Nyilván egyik sem arra lett kitalálva hogy naponta 20+ kilométereket fussunk a társaságukban, az anyagspórolás oltárán nem sok matéria maradt bennük. Nem is értem, hogy az Asics miért ragasztott az oldalára anyagot és nem nyomtatott helyette valamit, mint a másik kettő. Hja, jól el is vesztette a súlyversenyt szerencsétlen flótás. De erre visszatérek még.

Szellőzés: ez engem konkrétan nem érdekel különösebben, télen-nyáron gyöngyvászon cipőkben futok, talán a Nike kicsit jobban fogékony bepállni, de mivel nem is tudom, létezik-e ez az ige egyálalán, legalábbis ebben az alakjában, itt be is fejezem ezt az izgalmas részt.

Talp: ezen a területen az Asics mérnökei érezhettek valamiféle ellenállhatatlan késztetést arra, hogy spórolásként lyukakat vágjanak az orr felőli részre. Ennek következtében viszont egy közepes kő is képes közvetlenül az ember talpába vágni, kiváltképp ha elég éles…A Kiprun és a Lunartempo sokkal masszívabb és jobban is tapad az aszfaltoz, utóbbi nekem már egy kicsit kopogós is, de egy átlagos Mizuno-hoz képest még így is csak egy halk suhanást bír kipréselni magából. A Kalenji Kiprun áll talán a legközelebb a minimál cipőköz ebben a tekintetben, nem csattan nagyot, de nagyon érezhető, hogy vékony a talpa és nagyon gyorsan tovább lehet lépni minden lépesből, ellenben annyira nem tapad mint a Nike, na nem mintha hirtelen kanyarokat kellene feltétlenül tenni  minden edzésen.

Gyorsaság: Nyilván ez a paraméter a futótól függ elsősorban, de szerintem mindenkinél jelentek meg már olyan gondolatok, hogy „Hú, ez de k. gyors” vagy hogy „Ebbe aztán lehet száguldozni, B+”, és ugye ezek még az átlagoshoz képest is lájtosabbak. Az idők folyamán a Lunartempo váltotta ki belőlem leginkább ezeket az érzéseket, ami ugyan nem egy top kategóriás cipő, de nem véletlen, hogy a közel 2 számmal kisebbet is megvettem belőle jó áron (már kezd is visszaépülni a talapzat :)), csak hogy legyen egy újabb belőle. A DS Racer talán pályán és max. 10km-es versenyen vethető be nyugodt szívvel (ahol nincsenek kövek), de ha ráérez az ember, nagyon lehet benne haladni, érzésre egyáltalán nem döngöl bele az aszfaltba az a plusz kétszer 30gramm. Ami a Kiprun Light-ot illeti, haladós modelnek mondanám, azt biztosan rá lehet fogni, hogy ameddig összeszedett mozgással, mondjuk úgy, méltósággal fut az ember, nagyon jó társ, amint kicsit szétesik a rendszer, az esetleges overstride-ok esetén (túllépés, amkor lecsattan a lábfej, sarok) vigyázni kell vele, de ez igaz majdnem minden versenycipőre is.

Mint az érezhető, nem vagyok egy rutinos cipőtesztelő, de hátha egyeseknek nyújt némi támpontot, ha épp (verseny)cipővásárlás előtt állnak. …és nem, nem vett meg kilóra a Decathlon…

…mert azt mondtam nekik, hogy nyugodtan számolják át grammokra a testsúlyomat, és azt szorozzák fel egy szemmel is jól látható összeggel :)  Nyilván ez csak vicc és inkább megköszönöm a lehetőséget Tominak.

Összefoglalás:

Elsősorban azoknak tudom jó szívvel ajánlani, akik a teljesítményalapú futást favorizálják, és komoly munkát tesznek bele abba, hogy kihozzák magukból a maximumot. Azt gondolom, hogy 4’15”-ös (futóstílustól függően akár 4’00”-ás) tempónál gyorsabb edzésekre/versenyekre érdemes használni, heti maximum 1-2szer. Ha valaki hajlamos nagyon az aszfalthoz verni a lábát, az viszont inkább csak 10km-nél rövidebb távokra. Aki azonban képes a teletalpas/a talp első részére történő érkezést kivitelezni, akár már fáradt állapotban is, annak egy-egy félmaraton is beleférhet benne.

Májusban még 361km-t futottam, de már egyes edzéseken egyre jobban jelzett hátul a hajlítóm, először csak a gyors rövid átlófutásoknál, aztán már a sima edzéseken is. Nem is úgy beszúrt, hanem inkább éreztem, hogy fájdogál és csak rosszabb lesz. Annyira nem volt rossz a forma, ahogy visszanézem, még fos napon is tudtam 4 perces tempó alatti futást produkálni (értelmetlen edzésnek éppen megfelelt). Aztán teljesen abba kellett hagynom, mert tényleg rohadt diszkomfortos volt, aztán már sehogyan sem ment. Éreztem is, hogy ebből hosszabb kihagyás lesz. Ezt érzem általában, már a fenekemben szurkált egyébként, aztán lejjebb sugárzott.

Jött a tavasz, nyár, átváltottam bringára, néha azért meg-megpróbáltam futni, de 50 (ötven, öt és nulla) méterig tudtam, aztán fájt már mindenhol, alul a hasamnál, hajlítóm, fenekem, minden, amivel löktem volna előre magam. Újra intenzív bringa, amit ugyan élveztem, de nagyon kezdtem aggódni, hogy mi a f.sz lesz a kedvenc futásommal.

Nagyrészt teljesen leálltam a húsról, később az édességről is (igaz maradt az ehetetlen 85%-os Lindt csoki), köpölyöztetni jártam, masszázsra, hengereztem, nyújtottam, masszázsgolyókkal lazítottam a hajlító környékét, hátizmokat, dinamikus achilles nyújtást végeztem. Ez amúgy mind jelen időben is igaz. A hátsó kötőszövet feszességét kell lazítanom, de már annyira a mindennapi rutin részévé vált, hogy nem is teher igazán.

Aztán 4 teljes hónap kihagyás után elkezdtem 6-8-10km-ekkel futni vele ilyen leírásokkal: „Rekortán, éreztem végig a jobb hajlitom még, de azért tudtam vele futni.„ „rekortán 15 kör, éreztem végig a hajlitómat”, aztán már nem is írtam, mert lényegében mindig éreztem valamennyire, érdekes módon a lassúaknál jobban, aztán amikor el tudtam kezdeni gyorsabban is futni már, kevésbé jelzett (vagy csak a magasabb pulzus miatt nem az volt az elsődleges érzés). A dombos fel- és főleg lefelék kritikusak ilyen szempontból még most is.

6-24-56-69-78-63-65 – ezek voltak a heti kilométerek és az 5. hétre értem el a 4 perces tempót újra (azért még nem az eredeti állapotot), nyilván csak 3km-es résztávokon egyelőre. Legalábbis hosszabb távon nem próbáltam még, egyelőre értelmetlen is lenne maxra futnom 8-10km-eket, semmiféle funkciója nem lenne. Ha azt nézem, hogy közel 20 hét teljes futásmentesség után voltam, ki tudom jelenteni, hogy a bringázás olyan mértékben szinten tartotta a keringési- és vázizomrendszert, hogy az ilyenkor általános visszatérési idő harmada-negyede kellett csak hozzá.

Kellett hozzá a fokozatosság betartása, a bemelegítés majd hengerezés/nyújtás/ masszírozási protokoll végigvitele MINDEN edzés után, akár 30-40 perceken keresztül.

Most sem mondom, hogy teljesen tökéletes lenne hátul, de nagyon sokat segítenek ezek a gyakorlatok, nekem főleg, de talán minden komolyabban futó amatőrnek sem ártana bevezetni őket, ha nem végzi még.

Ahogy írtam az új első futásomhoz egy AC/DC szám címmel jelezve, hogy „It’s a long way to the top (if you wanna Rock ’n Roll)” – és most is azt érzem, hogy hosszú még az út és türelemmel (illetve sok regeneráló gyakorlattal) van kikövezve addig, míg tényleg azt mondhatom, hogy úgy lesz terhelhető, ahogy én azt szeretném valójában.

Egyszer volt, hol nem volt,

Volt egyszer egy bőregér

Vuhanban a vírusgazdák

Minden része összeér

Van ott minden: sima szték is,

Enni azt is képesek,

Egyet ne kérj kínaitól:

„Mindegy, de-ne-véreset!”

Jött a járvány, ragály, vírus

Pánikol a népesség

Klotyópapírt beszerezni

Földöntúli képesség

Nem lett ciki lesajnálni

Embertársunk nyomorát,

Mindenkinek józan esze

Kapta el a koronát…

Otthon dekkol felnőtt-gyerek,

Hóm offiszban tengődik,

Nyuggereknek minden napja,

Piactéren kezdődik…

Intenzíven nem sokat ér:

Friss-e még a káposzta

Győzikét a köztévében

Müller Ceci váltotta

’Maradj otthon!’ – szól az ige

Ez most mindent félretol,

Aki eddig levet hűtött,

Legálisan lébecol

Hol a vége, nem tudni azt

Mikor lesz a tetőzés!?

Taknyot-nyálat szétfújkodni

Minden csak nem menőzés…

Talán nem mindenki ismeri ezt a filmet, mert egy alacsony költségvetésű, erősen ZS kategóriás remekmű, ami arról szól, hogy egy fószer 28 nap kóma után felkel és egy tök üres Londonban találja magát, de nem spoilerezek tovább, ha valaki kellően mazochista, legfeljebb megnézi. Végülis aktuális most…

Belegondoltam, hogy ha én alszok át nagyjából ennyi időt, a napokban kelek fel és ugyanúgy próbálnám folytatni az életet, mint azelőtt, vajon mire tudnék gondolni?

Eleve rémülettől letaglózva néztem volna tükörbe, méteres szakállal saját magamat sem ismertem volna fel, a jóképű énemtől való megfosztottság érzése pedig már reggel 7-re mély depresszióba sodort volna… OK, nyilván nem erre gondoltam.

Na de hogy havas a domboldal Március végén, az már valóban jogosan sokkolt volna, pedig annak aztán semmi köze a vírushoz.

Mindegy is, csak elindulok dolgozni így is, a városon, mint kés a vajon, hajtok keresztül, mivel soha nem tudom, mikorra esik Húsvét, betudom ezt a tavaszi szünetnek – gondolom. Tankolok az automatánál, de alig fizetek valamit, egyre inkább kezd tetszeni az új első nap.

A cégnél csak néhány autó árválkodik, talán a nyári leállást hozták előre, vagy céges összetartás van valahol (-1 fokban, hófúvásban). A portás köszön még, de úgy furán utánam bámul, ahogy nem szokott, bár ha belegondolok, hogy egy hónapja nem látott… Végülis ha beengedett és nem kezdett el vadul telefonálgatni, csak nem rúgtak ki időközben.

Kinyitom kulccsal az irodát, ami fura, mert mindig utolsónak érkezem. Bent a kolleganők helye teljesen kihűlve, sőt az asztali gépeik is hiányoznak. Azért leülök és reménykedek, hogy nem éppen éles bombariadó van. A laptopom szépen feláll, rendszer is van, tényleg nem értem, hol vannak az emberek, lehet, hogy a mesterséges intelligencia hiphop kiirtotta a humán erőforrást? Nem egy jó érzés, kezdek igencsak fészkelődni, de főleg feleslegesnek érezni magam. Épp 1984(!) olvasatlan e-mail, gyorsan megbeszélem magammal, hogy ez most nem prioritás, meg amúgy se dolgozik egy lélek se ma. Megnézem az árfolyamokat, egekben az összes, idén nem megyek külföldre nyaralni, bár ez most a legkevésbé sem foglalkoztat.

Lehet világváge, Tippmixpro-nak lennie kell (van egy elméletem, hogy a szerencsejátékfüggők halnak ki utoljára), a sportot nem tehették taccsra a gépek ennyi idő alatt. Asszem. ….és valóban, de valami nagyon nagy turpisság történhetett, mert rögby, aussie rules, bandy, asztalitenisz, sakk és szumó lepi el a tétlapot. A sportágak egy része mégcsak nem is ismerős, nem hogy a csapatok, viszont néhány sakknagymester még él – ez kicsit megnyugtat. Kilépek gyorsan és várom a Kész átverés stábját, meg a pezsgőt, körül is nézek, vajon honnan jöhetnek majd, de nincs mozgás.

Apropó mozgás, van egy téli futóruházatom a cégnél, így kimegyek egy rövidet a főút mellett futni, akkor veszem észre, hogy minden harmadik autós orvosi maszkban vezet és néz. Bár nézni korábban is szoktak, a bunkóbbak dudálni is, de nem maszkban. Vajon ennyire tartanak manapság a márciusi hidegtől? Én meg még futok is benne, ezért nézhettek meg ennyire.

Inkább elmegyek a boltba. Ott is minden dolgozó maszkban, sőt kesztyűben, pedig egész nap langymelegben vannak, a vevők egy része szintén zenész. A pénztárnál méteres távolságban mindenki a másiktól, de ki is van szalagozva, hol kell állni, olyan mintha valami diktatúra egy vicces rendszert vezetett volna be (újra a gépek jutnak eszembe). Köhintek egyet (talán mert teljesen legyengülten futottam), amire mindenki a képembe bámul és még inkább félreáll. Mintha csak egy hangosat fingottam volna, pont olyan érzés… lehajtott fejjel fizetek.  

Hazamegyek, gyorsan bekapcsolom a TV-t: operatív törzs, koronavírus, többezer halott mindenütt, a denevérre fogják az egészet, O1G pedig megmenti a világot  :) 

Nem Kész átverés, nem mesterséges intelligencia, ki se rúgtak, sőt, sokkal, de sokkal jobb: a történelemben most először úgy tudjuk megmenteni a világot, hogy otthon ülünk a seggünkön – ezt csak nem kúrjuk el! :)

Az utóbbi években mindig hátráltatott valami a szilveszteri verseny előtt, egyszer épp előző hétre esett a szokásos évi ’egyhetes’ meghűlésem, máskor pedig sérülés után álltam rajthoz néhány edzéssel a hátam mögött. Idén is kitettem magamért: Novemberben kiesett egy hét megfázás miatt (az időzítés miatt még szerencsésnek is mondhattam magam), a derekamban jelentkező gyulladás viszont már Karácsony táján jött elő, így az indulásom is bizonytalanná vált. Aztán fura mód sokszor a ’futós’ napokon lett jobb a helyzet, a pihenősökön meg épp fordítva, ebből adódóan indulásra voltam ítélve.

December 26.-án megfutottam a 24 km-es kört 4’21”-es ezrekkel (1:45), majd másnap ad hoc módon egy hangulatos esti versenyen is elindultam Lentiben just for fun alapon, ahol azért szép lendületes 11km-t sikerült futnom teqballos társam jóvoltából, aki csak nem akarta lazára venni a dolgot :)

A korábbi években sokkal komolyabb dombos felkészülés állt már mögöttem ilyenkorra, így vérmes időeredményre feljogosító reményeim nem lehettek: 1:42-43 közé tettem magam előzetesen. Azt tudtam, hogy túl sokan a nevezettek között ilyet nem tudnak futni, viszont nem ismertem mindenkit a listáról.

A rajt után a TV toronyra vezető dombon előbb Rolival (41km), majd Zolival (10km) futottam kicsit, a tetőtől a downhillt viszont már egyedül. Onnan pedig végig egészen a célig. A hátszeles sík Zrínyi út sokat segített a rövid távú regenerációban, így a Botfa utáni hegy sem ment nehezebben az átlagosnál, azaz az utolsó 4km-t a városban sokkal könnyebben éltem meg, mint máskor, nyilván a mérsékelt tempó miatt elsősorban.

by Umberto

Roli végig előttem haladt látótávolságban, majd Bozsokhoz (20km-nél) már majdnem egyszerre értünk le, viszont neki volt még ugyanennyi vissza… Az északnyugati szél az első felében hátulról segített, aztán főleg a Karácsony hegyről lefelé már kifejezetten lassított.

Azt tudtam a bringásoktól, hogy nem állok az élen, de hogy ki lehet az első, arról fogalmam sem volt, annyira elment már a legelején. Mivel mögöttem sem láttam senkit, így nem akadt már extra motivációm arra, hogy megnyomjam a végét. Vagy mondjuk úgy elegánsabban, hogy be akartam váltani a saját jóslatom, így 1:42:37-re értem be másodikként, nem túlhajtva magam.

Ebben ezúttal ennyi volt, ha éles verseny van, talán kicsit jobb időt futok, de mivel az is messze lett volna a legjobbamtól, így ’élvezeti érték’-ben (értsd: szenvedésben) jelentett volna csak többet.

Érdekes adalék, hogy a közép- és hosszútáv dobogósai egytől egyig megnyerték volna úgy a 10-es távot, magyarán előbb értek a Zárdához, hogy nekik még 15, illetve 32km-ük vissza volt a saját versenyükből, azaz tartalékolva futva is.

Ennyire eseménytelen szilveszteri versenyem egyébként még nem akadt ez idáig, valaki mindig volt körülöttem, vagy én értem utol a végén futót, akivel lehetett meccselni. Ettől függetlenül ismét csak részvételi rekord született és a szokásos hangulat is adott volt a sok-sok ismerős miatt.

VERSENYADATOK

EREDMÉNYEK

 Jó cégnél dolgozom. Több okból is. Aki ismer, tudja, most ezt inkább nem részletezném. De hogy egyszer a „sportkarrierem” is a Knauf oltárán teljesedhessen ki, az már gyanúsan sok a jóból. Létezik egy szimulációs elmélet, ami azt mondja, hogy az ismert világunk nem más, mint egy jövőbeli emberiség hatalmas számítógépes szimulációja – lehangoló, tudom, bármikor reset-elhetik a programot az ősrobbanástól. Lényeg, hogy a rám írt tihanyi szekvencia nem tartalmazott bug-ot, vagy csak egy kicsit, azt meg majd jövőre kijavítják.

Roli kísért el, és érzékelve a meleget és a pályát, meg is fogalmazta a szakvezetés elvárását 4’00”/km formájában. Más f.rkával verni a csalánt mindig a legédesebb, ezt mindenki tudja, ő meg pláne :)

Tihanyi látkép

Első versenyem, ahol több kollegával találkoztam, mint ismerős futóval: akikkel pár napja még egy gyümölcsöző(nek véletlenül sem mondható) pesti meetingen …sztuk a rezet, most aggódva figyelték, hogy félmaratonra neveztem (nem ismertek, mint futót), olyan ukázokat kaptam pocakos menedzserektől, hogy azt nem tettem zsebre: kánikula lesz, hegyvonulatok keresztezik majd az utamat, adjak hozzá negyed órát a normál időmhöz, már ha végigérek egyáltalán. Tipikus „Készülj fel a pokolra és lépj be a mennyek kapuján” feeling kezdett a hatalmába keríteni, de egyelőre a mondat első felét tudtam csak értelmezni.

Mindegy volt már, az ingyen nevezés és a felsővezetés jelenléte egymást erősítve tuszakoltak ki a rajthoz és nyomban túlélő üzemmódba kapcsoltam: nem elfutni az első kört, majd surviving a másodikban. Főleg hogy egyetlen dombos futás volt a lábamban összesen, Jocóval a héten a szivárvány alatt.

Szivárvány edzés közben

Nem mondom, hogy egyből az élen találtam magam, még a női első is csak hátsó kameraállásból volt meg nekem. Aztán azt vettem észre, hogy a dombok jól futhatók, néha árnyékosak is, és élvezem a futást. Roli a kör végén hetediknek mondott, de futottak rövidebb távokat is, így ebből még akármi lehetett.

Vérszagot éreztem, mikor megláttam, hogy két futó előttem úgy közeledik, hogy felfelé futunk. Ennek már a fele sem tréfa: ha dombon közelítek, akkor lefelé és síkon hátba csapom őket, ahogy az meg is történt.

Ami a legérdekesebb, hogy a meleget meg sem éreztem (27-28 fok lehetett napon). Van egy ilyen elméletem (ez most nem a szimulációs lesz), hogy az én koromban (pfff), a szervezet hőhullámai kiegyenlítik a külső hőmérsékleti ingadozásokat. Különben hogy’ máshogy? Nevezzük ezt a középkorúak önszabályzó biológiai mechanizmusának. Első jó dolog az öregedésben azon kívül, hogy átadják a helyet a buszon.

Nagyfőnöki kísérettel a célegyenesben

17km-nél közölték, hogy második vagyok, de akkor hirtelen olyan tumultusba kerültem a lekörözöttek miatt, hogy igaz engem sem láttak az üldözőim, de minden esélyét elvesztettem annak is, hogy lássam, ki fut gyakorlatilag előttem. Két kilométeren keresztül a „jobbról, balról, középen, alulról, felülről!” felkiáltásokkal szlalomoztam, ha nem volt szerencsém, akkor az árokban előztem egyszerre egy tucat embert.

…így pedig megmaradt 19mp előnye az élen állónak velem szemben, azaz a bug a programban, remélem, majd egy kockafejű futtat rá egy upgrade-et jövő Májusig :)

A több mint ezer(!) félmaratonista még jó egy óráig hömpölygött be a célba, igazi futóünnepet varázsolva a félszigetre. 3’59”/km lett az átlagom a végére, csak hogy Rolinak se legyen takkra igaza.

Korcsoportos dobogó Filip Krisztiánnal és Simonyi Balázzsal

Azért a Vének Ligáját (36-50 év) megnyertem Simonyi Balázs (Ultra c. film rendezője és főszereplője) előtt, így autogramért most az ezüstérmesnél álltak sorban. Gratulált, sőt, még ő elegyedett szóba velem, de aztán elkapkodták, hiába kérem, ez itt már Hálivúd :)

A mai futásomat Gadányi Bálintnak ajánlom, egyben kívánom neki, hogy a versenysport után is találja meg az új céljait, kihívásait!

Előrebocsátom: nem szokásom távolabbi versenyekre járni. Oké, ha kiküldetésben vagyok, megesik, hogy véletlenül találok arra a hétvégére egyet a környéken, de ennyi. Néha többet is, de szerintem most már hagyjuk ezt a témát :)

Ezúttal viszont szándékosan utaztunk messzebbre egy ZASZos különítménnyel: Lillával, Mónival és Umbertoval, hisz idejekorán nevezve potom pénzért lehetett Veronában futni. 20EUR-ért technikai futópóló, tésztaparti, terülj-terülj. Emellett 0.93 (nullaegészkilencvenhárom) EUR-ért tudtam venni kint Bresaola sonkát – jó 15 dekát! Itt véget is érhetne az írás, mert már ezt sem könnyű megemészteni :)

Na de azért sportoltunk is, hisz a kinti tészta/pizza/sör szentháromságból adódó kalóriatöbbletet valahogy ki kellett egyensúlyoznunk. Egy félmaraton pedig ideálisnak tűnt mindehhez.

Szombat este még a Chievo-Cagliari meccsen szorítottam – főleg azért, hogy ne fagyjak szét az esőben, de másnap reggel már eső és szél nélkül, 4-5 fokban szorítottunk mind a négyen azért, hogy ez így is maradjon a verseny végéig. Így maradt.

Közel hétezer induló, köztük négyezer szakállas, jóképű, kisportolt digóval (ezt a lányok jegyezték meg, nem én) – így nézett ki a stadion környéke, azaz a rajt helyszíne. De ez pont a cél nyáron:

Szinte az első sorból indultam, ilyen könnyen még nem jutottam be az elit ketrecbe ekkora rendezvényen, de a speckó rajtszámom miatt szinte belökdöstek a légüres térbe, míg mögöttem tömött heringek módjára torlódott a szinte teljes mezőny.

Így aztán tényleg semmi gondom nem akadt a rajttal, azonnal gyorsan lehetett haladni az elejétől fogva. Akadt, aki mezítláb 3’3x”-es tempót futott a városi utakon, majd macskakövön (!) egyensúlyozott, ha sikerült neki.

Egy brazilféle kinézetű olasz nővel, Coinceicao Lopes Sonia Mariaval futottam együtt kilométerekig bőven négyperces tempó alatt, és valahogy az első 6 km elég nehezen ment, inkább mentálisan, mert azon agyaltam, hogy miként fog menni a futás. A NET-en láttam csak később, hogy annyira mediterrán a csaj, hogy pályaversenyekre is inkább csak strandolni jár :)

Őt elhagyva, hamarosan beértem a mezítlábas srácot is (ott már nagyon szenvedett), de csak miután visszaértem a stadionhoz (féltáv). Időt nem nézegettem közben, de a nagyórán láttam, hogy egész jól állok, meglehet 1:20 alatt is a vége, viszont addigra már 200m-rel többet mért a GPS, mint a kilométertáblák. Sajnos ez a különbség a végéig még nőtt is, viszont az állapotom majdhogynem javult. A kis emelkedőkön (55m szintemelkedés jött ki főleg hidak miatt) kicsit mindig megrogytam (más is), de aztán összekaptam magam és a táv második felében még öt helyet javítottam.

A városi pálya egyébként egy pillanatig sem volt unalmas, az aszfalt és macskakő ideálisan váltotta egymást, ahogy a bel- és külvárosi részek is jól harmonizáltak. A befutó pedig a régi amfiteátrumnál volt kialakítva, ahová egészen jó erőben érkeztem 3’40”/km környékén. A GPS szerinti félmaraton (21,1km) még 1:20 alatti, de a hivatalos időm már a feletti értéket mutatott (1:20:36). Mindenesetre elégedett voltam a versenyemmel, télvíz idején biztató formát mutattam kedvező körülmények között. Sőt, a többiek is egyéni rekord közeli időkkel finiseltek, szóval jól megdicsérhettük egymást utána. Az átlagom 3’46”/km lett, helyezésben 120./3978 férfi induló.

Térkép, futás adatok.