Kezdjük azzal, hogy komolyan felmerült bennem, hogy végig sem fogok érni. 41 km és közel 800 méter szintnek úgy nekimenni, hogy egy hete 6 (azaz hat) kilométernél végkimerültség okán feladtam ugyanezen a pályán a tesztfutásomat (no és első alkalommal indultam ezen a távon), nem szokott semmi jót jelenteni az álmoskönyvek szerint.

Tavaly 3:19-cel meg lehetett nyerni a versenyt, idén, és ezt már az indulók névsorából látni lehetett, a dobogó legalsó fokához is kategóriákkal jobb idő kell majd. Előzetesen 3:10 szerepelt a terveimben, ha jó napot fogok ki, akkor annyit feltétlenül tudnom kell. Szerencsére tudtam is. A részletek:

A toronyhoz felfelé Roland és Sólyom kissé meglépett, Rudolf Tamás viszont mögöttünk ért fel. Lefelé aztán mi hárman Aszfaltszaggatók összeálltunk (remek állapotban éreztem magam és a részidő is parádés volt, 21’45” a Panoráma út alján) és egészen a 76-os főútig (1:26’56”) lényegében együtt maradtunk, Roli felfelé, Sólyommal ketten lefelé voltunk gyorsabbak. A bozsoki frissítések után aztán a csácsi kápolnánál már szétszakadtunk: Roli hozzám képest jó ötven méterrel járt előrébb, Sólyom valahol mögöttem haladt. Itt kezdem már érezni, hogy nem egy szilveszteri partin flangálok, hanem kökemény emelkedőkkel hadakozok, de volt bennem még jócskán tartalék.

A házunknál csápolt már a család (pusziból is jutott, jól meg is tört a lendületem:) ), aztán nyomás tovább. A Parkerdőben már vagy 200 méter hátrányt kellett idegileg feldolgoznom, ám Kaszaházán már fél percen belül voltam. Nem mondom, hogy maguktól haladtak a lábaim, de éreztem már rosszabbul is magam 30 felett. Úgy értem, 30 kilométer felett:) Azt gondoltam, hogy belesétálnom várhatóan nem kell majd egy métert sem, de azért a Gógánhegy nem lesz sétaglopp.

A neszelei közkúton magamba folyattam néhány korty jéghideg csapvizet, letoltam egy fél gélt, így le is maradtam megint. Mivel jött az újabb hegy, meg is barátkoztam az ezüstérem gondolatával. Na,ezt nem kellett volna: a Hock János úton feltűnt a Rudolf Tamás mögöttem (Sólymot megelőzte valahol ezek szerint és közeledett) és teljesen padlóra kerültem... Nagyon jól osztotta be az erejét idén is (tavaly ő nyert), rosszul esett, hogy még az ezüstöt sem adják ingyen:). Roli éppen egy dombnyi előnyre tett szert, de egy jó meredek dombnyit...

A Gógán kb. 18%os része ment, ahogy ment, a futómozdulatot végig megtartva, ám a tetőn már 50 méteren belül haladt üldözöm. Fejben már lemondtam minden reményről. Az autóval néha fel-feltűnő Asinak mondtam is, ebből ma maximum bronzérem lesz. Aztán az egerszeghegyi utolsó kaptatón valahonnan előszedtem még egy sebességet és ez végül döntőnek bizonyult: a végén 1’20” előnnyel (épp amennyivel a Roland mögé szorultam) értem be a második helyen, az időm 3:00’20” lett (162-es átlagpulzus), ez mindennemű várakozásomat felülmúlta, nem gondoltam volna, hogy 4’24”-es átlagtempóval lefutok egy ilyen kemény hegyi maratont az előzmények ismeretében. Akik esetleg a Sólyomért aggódtak, ő is hamar megérkezett, az immár kétgyermekes apuka egyéni legjobbját (PB) futotta, bravó!

Nem mondom, hogy ennél tudnék sokkal jobbat, de hogy az utóbbi hetek edzései botrányosra sikeredtek, az nem is kérdés. Ismét bebizonyosodott egyébként, hogy ez nem sokat jelent, ha versenyről van szó. Ott csak és kizárólag az aznapi forma, állapot számít. Ebből most jól vizsgáztam, így nevezhetem megkoronázásának is az évnek.

Gratulálok mindenkinek, a rövidebb távon indulóknak is, hisz mindenkinek nagy kihívás már maga a teljesítés is!