Endre már évek óta szervez a meggondolatlanabb egyesületi tagok részére futást a Keszthelyi-hegységben, idén viszont kissé túllőtt a célon :) Először is, fura mód elkerülte minden induló figyelmét, hogy az eredeti mailben meg lett említve, hogy 750m szint lesz belepréselve az alig 21km-be, de amikor már a 6. km-nél járva is lényegében tengerszinten jártunk, elkezdtünk finoman érdeklődni nála, hogy ugyanmár, jó lenne talán felfelé is haladni, hogy ne egybe kapjuk a hétszázötvenet egyszercsak.

Aztán végre finoman belecsaptunk a lecsóba: emelkedő erdészutak, magaslesek, ami ilyenkor elvárható. Aztán odaértünk az első barlanghoz, bár kissé illúziórombolóan hatott, hogy egy lyuk jelentette magát a bejáratot, de legalább szépen körül lehetett ülni:

Aztán Endre újabb meglepetéssel szolgált azzal, hogy elmondta, 150m-re létezik egy újabb barlang, aminek Szél Lik a neve, így Rudi azonnal asszociált is saját szél lik-jára, de egyöntetűen azon a véleményen voltunk, hogy ennél a témánál nem szeretnénk mélyebben leragadni :)

A Lik bejárata egy szellőző csatornafedélre emlékeztetett, ami pontosan az is volt.

Innen viszont egy valószínűtlenül meredek lefelé következett (saccperkábé -200m szint egyben), ahol egy kapaszkodómról utólag kiderült, hogy az egy végletekig elkorhadt faág és akkorát pereceltem, hogy ha az előttem haladó Roland ölében kötök ki, akkor talán úgy is maradunk. Itt futásról nem beszélhettünk, ahogy ezek után sem, hisz egy hasonló terepen kellett immár felfelé kapaszkodnunk, természetesen egy újabb „barlangbejárattal” (újabb csatornafedél, de ez egy ilyen nap volt) út közben. Lent Roli mellett látszik:

Itt már nem kételkedtünk abban, hogy a végén megverjük-e az Endrét, a kérdés csak az volt, hogy milyen sorrendben :) Néha hallottam, ahogy Roli és Jani éppen Putyinról és Zuschlag Jánosról beszélnek, gondoltam, hogy náluk is elmehettek már otthonról, gondoltam is, hogy a végére én maradok majd csak normális :) 

Jött az egyetlen olyan barlang, amibe be is lehetett menni, egyben az ötlet tőlem (nos, itt már az én fejem sem lehetett tiszta), hogy csináljuk meg életünk első szelfi-jét. Ezt általában pasik nagycsöcsű nőkkel, tengerparton álldogálva szokták megtenni, vagy az Eiffel-toronnyal a háttérben, így soha nem gondoltam volna, hogy nekem az jut, hogy öt másik faszival egymáshoz bújva, egy erdő mélyén pózolunk, ráadásul úgy, hogy a hátul állók feltűnően élvezik a helyzetet, Endre átszellemült arcvonásai pedig inkább nem mondom, mire emlékeztetnek :)

Innen már csak lájtosabb hegymenetek jöttek, de mivel már 2 órája egymás társaságát élvezhettük, lassan érdekelni kezdett mindenkit, mégis mennyi még? Bár ezt konkrétan nem, de azt megtudtuk, hogy tisztálkodási lehetőség akad még út közben. Nos, mellékelem a szaniterrel némileg hiányosan felszerelt „helyiséget”, bár ott ez nem tűnt annyira viccesnek :)

Ezek után hamarosan leereszkedtünk a faluba, ahol a házigazdák (nagy köszönet Gizkének!) mindenféle jóval jutalmazták fáradalmainkat, bár a család női része a káptalantóti biopiacon időközben teljesen leapasztotta az óvatlanul az autóban felejtett bukszámat, így most éppen mangalicakolbászos kecskesajttal vagyok kénytelen visszapótolni az elvesztegetett kalóriákat…