A tavalyi évértékelőmnek (by politikusok) – némi fogalmi képzavarral élve – azt a címet adtam, hogy szívesen beolvasztottam volna a kupáimat egy valamirevaló egyéni csúcsra (PB). Nos, ez a vágyam már tavasszal meghallgattatott. Sőt, már nem is egyszer. De erről majd később.
Rekordmennyiséget versenyzem idén. Bár ismerek olyasvalakit (G.I. monogrammal), aki minden hétvégén a hátára veszi az országot és csak versenyez, csak versenyez, csak versenyez – konkrétan edzés helyett is (ma is pontosan ezt tette) :) Bár ugyanezt az ’ámokfutást’ nehéz lenne rám fogni, idén már én is kilencedszer toporogtam valamilyen rajtvonal mögött, így nagy frászt nem lehetett leolvasni az arcomról ezúttal sem. Akkor meg már főleg nem nyomott az amúgy sem létező esélyesség terhe, amikor 1-1 női és férfi fekete futó is közénk keveredett. Viccesen meg is említettem egyesületi társamnak (Németh Lilla), hogy végig tapadjon a kenyai csajra, majd a célegyenesben látványosan hagyja csak ott mindenfajta lelkiismeretfurdalás nélkül :) Nos, végül próféta lettem ezzel a megállapításommal, csak kicsit másképp…
Futóverseny csendélet a Balatonparton (fotók: Fonódi Tamás)
Csak félmaratonon közel félezer férfi és 300 nő vágott neki a KKM-nek (10,55km-es köröket kellett futni kétszer), ideálisnak mondható 18 fokban, némi szél kíséretében. A sétálóutcán sikerült visszafogni magam és felvenni egy kezelhető utazótempót. Ebben nem sokkal később rengeteget segített (ahogy én is nekik), hogy a női fél- és a férfi maratoni élmezőnnyel ’utaztattuk’ egymást. Viszont elég korán lemaradtak a magyar nők (Szabó Tünde, Kálovics Anikó), míg a meglehetősen mélynövésű kenyai lány tapadt ránk. Néha annyira elveszett közöttünk, hogy alig lehetett észrevenni, máskor viszont elém került, ami nem is zavart – volna, ha a szeszélyes légmozgásnak kitett kacsázó köpetei nem körülöttem landoltak volna az aszfalton. Hogy továbbra is szárazon megússzam, inkább adtam neki továbbra is a szélárnyékot, egyben tovább leszakítva a többi futónőt.
Ekkor a szintén félmaratonista Fábrics Gabi haladt elől (néhány hete teljesen egyszerre értünk be Blumauban, mindketten PB-vel), a maratonisták (Németh Gábor, Beda Szabolcs) és ugye Miss Csula from Kenya :). Szóval ebben a díszes ötfős társaságban, könnyes szemekkel búcsúztattuk el az első kört, amit 3’39”/km-es tempóban fejeztünk be és egyáltalán nem esett rosszul.
Az első kör vége
A Kastély utáni lejtős részen kicsit nekiengedtem (a lefelé a szar is gurul alaptétel most is tökéletesen beigazolódott), Fábrics Gabi pedig elmaradt. Aztán nem sokkal később a maratonisták 50m-re elléptek, így nem nehéz kiszámolni, hogy kivel maradtam kettesben.
Krákogott, zihált, váladékolt, leszakadt, feljött, forgolódott, nézegetett, de folyamatosan visszazárkózott. Egyébként épp vállmagasságban végződött vertikálisan (ld. a képen), így megesett, hogy véletlenül összeért a könyököm a fejével, de ez az égvilágon semmiben sem gátolta :) Kicsit lassultunk (3’44”- lett a második kör átlaga), de aztán megláttam a váltózó Garami Árpit, akit a parton utolértünk és már tényleg csak 2 km-t kellett magunk mögött hagynunk, a kis emelkedővel a végén. Itt aztán már teljesen elhalkult mögöttem a lihegés és – ahogy azt megjósoltam – a célegyenesben „lett otthagyva” a kenyai csaj :) (és lett 20mp végül közöttünk). Mindössze fél percre jött a kanizsai Rudolf Tomi, aki nagyon nagyot futott!
...közel az a bal könyök :)
Az időm végül új egyéni csúcs lett (1:17:55), és érzésre is az egyik legstabilabb félmaratonomként értékelem – különösebb holtpont és meghalás nélkül. Ez most egy 6. helyet jelentett, de semmiféle kupa vagy dobogó nem hiányzott a mai napból. Úgy érzem, most már kell, hogy ne légüres térben fussak egy-egy versenyt, máskülönben legjobb esetben kb. 80-85%-ot tudok kipréselni magamból, ráadásul olyankor mindenféle hülye gondolat szokott kavarogni a fejemben, amitől messze nem élvezem úgy a futást, mint kellene.
Az a rengeteg ismerős, akivel találkoztam és gratuláció, amit kaptam, tényleg felemelő érzés! Egy tanulságos történet: nézem az eredménylistát és a mellettem álló valaki mondja a haverjának: „Nézd, a Korpics 1:17-et futott” és rábök az időmre. Ránézek, sem én őt nem ismerem, se ő engem nem azonosít be. Szóval csak annyit tettem hozzá, hogy: „…én inkább 1:18-nak mondanám ezt” Szerintem azóta sem tudja, minek szólt bele ez az idegen a beszélgetésükbe :)
Ez is mutatja, hogy a NET mennyire személytelen, hisz máshonnan nem nagyon ismerhetett, ha egyszer fél méter távolságból kábé annyira voltam ismerős neki, mint egy bangladesi buszsofőr.
A továbbiak tekintetében egyre fontosabbnak ítélem a rövidebb távokon történő gyorsulást (5-21km), hogy a maratonon, hosszabb távon fenntartható aerob tartomány felső határa beálljon egy 3’52”/km körüli tempó melletti terhelésre. Meglátjuk. De ez már csak ősszel dől el, vagy még később.
