Az előző posztban említett szombati hosszú után még feltornásztam a hetet 140km-esre, gondoltam, az még nem üthet vissza a későbbiekben. Bár hétfőn aztán mintha ismét kerülgetett volna valami getha, de aztán jóra fordult minden és hasonló hetet produkáltam újra, annyi különbséggel, hogy 24km-nél többet egyben már nem futottam, és azt sem nagyon eröltetve. No és az összkilométer is kevesebb lett (mások szerint még kevesebb ideálisabb lett volna).
A két minőségi edzés most egy 2*6 és 14km-es tempófutásból állt, emellett örültem, hogy lehetett szokni a meleget is, mert most már nagyon úgy tűnik, hogy az lesz a versenyen is. Nem örülök, de inkább így, minthogy az legyen az első meleg nap a tavasz folyamán...
A fenti futásaim 4 perc/km körüli tempóval és 155-ös pulzussal mentek, ami nem gáz, viszont amint kicsit jobban nekiengedtem a gyeplőt, már 160 felett kalapált a szívem, amit nagyvonalúan a 20 fok feletti hőmérsékletnek tudok be.
A futóhoz képest erős testalkatom (72 kg reggel, az estit jobb ha nem mondom) miatt egy fok melegedés sokkal jobban megvisel, mint egy pehelysúlyú versenyzőt, hisz a nagyobb izomzat csak úgy termeli a hőt amúgy is. De ezzel már eddig is meg kellett barátkoznom, különben csak télen lenne értelme futnom.
A fent emlegetett 24km-es futás a szeles időben már nem rejtett különösebb fejlődési lehetőségeket magában, de hogy ne felejtsem el, milyen másfél órán túl futni, kellett ez is. Most úgy számolom, a maraton is majd kissé tovább fog tartani :)
Aztán ma nem futottam egy kanyi métert sem, mégis majdnem dugába dőlt minden: a MOL-Páterdomb átkötő út végénél, már majdnem a síneknél egy jó 90-es (éves, igen) nénike autóval (ők kaphatnak még jogsit???) kihajtott a bicikliző mivoltom elé oldalról. Csak azért, mert a látómezejébe esett a szélvédőjének az oszlopa és nem volt már kedve elnézni mellette. Szerencsére jó előre figyeltem az életveszélyes manőver kibontakozását, időben befékeztem és megúsztam. Mégis, meglepett az a pofátlanság, aminek keretében még integetett is nekem miután észlelte, hogy ott hajt el fél méterre keresztbe előttem a testi épségemet veszélyeztetve. Elképzelem, ha elüt, lehet, hogy észre sem vette volna és áthajt rajtam...
Ez a hét már nem tempófutásokról és remélhetőleg nem is hasonlóan idegborzoló szituációkról fog szólni, hanem az aktív rápihenésről.
