Az elmúlt hét utózöngéjeként, bár már nem volt hőemelkedésem, egész héten fájt a torkom, de szerencsére más egyéb tünet nem kísérte. (emellett lányom 40 fokos láza miatt maradozott ki a bölcsiből, ám ez nem bizonyult ragadósnak szerencsére) Volt, hogy aludni sem tudtam tőle, napközben viszont elviselhető volt és a futásaim közben sem zavart maga a gyulladás, noha a pulzusértékekkel nem voltam elégedett, ennyi hatása mindenképpen akadt.
A szokásos tempófutásom – melyet ezután érzésre fogok csinálni, nem az órát bámulva – könnyű volt, hááát, éppenséggel tempóra is :) Hoztam a múlt heti formám, talán kicsit jobbat (4’17”/155), örültem, hogy sikerült az edzést végrehajtanom és hogy nem esett rosszul, mégha olyan is lett, amilyen.
A többi futásba igyekeztem szintet is varázsolni, bár minden reggel kapart a torkom. Valahogy, mire kikerültem a langyos decemberi levegőre, csak javult tőle.
téli kilátás a Csácsi hegy tetejéről (ma nem ez látszott)
A hét fő attrakciójának a vasárnapi hosszú dombos futást neveztem ki, bár hétközben erősen kétséges volt, hogy a fentiek miatt egyáltalán létrejöhet-e. Hát végül nemcsak hogy létrejött, hanem végre kezdtem érezni valamiféle fejlődést is a felfeléken. Az Alsóerdő főleg terepes emelkedői után ezúttal a Csácsi kápolnát is meglátogattam, szóval rengeteg szint került bele a lábaimba, de a sík részeken is frissnek éreztem magam még 30km felett is, sőt, ha nem figyelek oda, majdnem maratoni táv jön ki belőle, de nem vittem túlzásba, elég most nekem a kevesebb is.
A hetem 130km-es lett, úgy, hogy keddig még alig 20nál tartottam, és épp akkor kezdődtek a torokfájások. Jelenleg sokat javult már, de azért még kivárnám a holnap reggelt. (azóta jelentem, elmúlt)
Remélem a következő hét ideálisabb lesz már és minden minőségi edzésem normál állapotban talál, azaz csak a teljesítésükre kell koncentrálnom egyéb más helyett. Valami már pislákol legalább.
